Az amano garnéla szaporításával kapcsolatos eddigi tapasztalataim

Még a cikk első soraiban fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem számítok még igazán tapasztalt amano szaporítónak, de úgy gondolom, hogy pár hasznos tippet már tudok adni az eddigi sikerek alapján. 

Kezdjünk is bele a "kerettörténettel".

Az amano garnéla nem specializált szaporodású, ellentétben a Neocaridina fajokkal( pl. red cherry), ami annyit tesz, hogy a kikelő porontyok nem képesek hosszú ideig túlélni édesvízben, hanem sós víz szükséges, egy ideig. Ennek oka, hogy az amano garnélák folyókban élnek, ott engedik el a lárvákat, majd azok lesodródnak a torkolatba, időnként egészen a nyílt tengerig is akár, majd amikor már elég fejlettek lesznek, visszaúsznak a folyóba. Nekünk ezt kell lemásolni mesterséges körülmények között, és ez adja az egyik fő bonyolultságát a dolognak.

A szakirodalomban a legtöbbet emlegetett módszertan Logemann névre hallgat, szinte mindenki, aki rákeres az amano garnéla szaporításra, ezzel találja szemben magát. A cikk folyamán ezt a módszertant használom mint kiindulási alap, ahol eltérek tőle, indokolni fogom az okot.

Először is, szükségünk lesz egy kifejlett nőstényre, ami petéket hordoz, ami nagyjából így néz ki:

Petés amano garnéla

Ekkor jórészt már el is késtünk az előkészületekkel, mert a peték elég fejlett állapotban vannak, szinte minél előbb jobb elkezdeni a szaporítás előkészületeit. Szükség lesz egy 30-50 liter körüli akváriumra a sós vízes részleghez, meg egy kisebb akváriumra, ahol a nőstény elengedheti a petéket. Már itt eltértünk a Logemann módszertől, mivel az ő leírása azt javasolja, hogy oda tegyük a nőstényt, ahol majd elengedi a petéket, amit később besózunk. Bár hallani néhol olyanokról, akiknek így is sikerült, azért a legtöbb embernek beletört a bicskája. Hamarosan kifejtem miért szükséges a két akvárium.

Tehát van mondjuk egy 40 literes akváriumunk, amiből majdnem tengervizet kell csinálnunk. A logemann módszer szerint a 25 g/l sókoncentráció a nyerő, én ebben nem tértem el a saját próbálkozások során. Tehát kell só, de mielőtt elindulnál érte a teszkóba, kicsit lassíts, mivel nem akármilyen só jó ehhez, csak olyan, ami mesterségesen kevert, és a tényleges tengervizet fogja imitálni. A konyhasó bár szintén tengerből származik, de a feloldódás után nem kapunk tényleges tengervíz összetételt. Mesterségesen kevert sót díszállat-kereskedésekben tudunk vásárolni leginkább, sok márka megfelelő lehet, én Red Sea márkát használtam.

Szóval van a 40 literes akvárium, majd teszünk bele vizet, és a víz mennyiségéhez pedig kiszámoljuk a megfelelő mennyiségű sót. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a helyes oldatkeverés úgy zajlik, hogy ha moondjuk 40 liter vízhez számoltuk a sót, akkor a só+víz adja ki a 40 liter mennyiséget a végén. Tehát ha 25 g/l koncentrációt szeretnénk, akkor 25 x ~40liter víz, tehát 1000 g só kell, tehát 1 kg. Ha kereken 40 liter vizet számoltunk, akkor a végső oldat kicsivel hígabb lesz mint 25g/l, de ennyi eltérés úgy gondolom érdemben nem számít.

Az így kapott "mangrove mocsár" vizet ez után világítani kell, eleinte állandó jelleggel, hogy minél jobban bealgásodjon. Elérkeztünk az egyik nehézséghez, egy "steril" sós vizet nagyjából akármeddig világíthatunk, ha csak véletlen nem került bele valami életben maradni képes spóra, nem fog semmi történni. Szóval lesz még egy fontos előkészület, be kell szerezni a kicsi amanók kajáját. Sok mindennel lehet próbálkozni, a sikeres szaporítók nagyjából két dologra esküsznek: Hobby Liquizell, illetve spirulina por. Én az utóbbi helyett Chlorella port szereztem be bioboltból, mivel a chlorella könnyebben fogyasztható, tudniillik a spirulina kicsi spirálokból áll, amik összeakadnak, tömböket képeznek, a Chlorella pedig egyszerű golyó formájú, így nem akad össze. De amúgy mindkettő megfelelő, mivel a spirulinát később fogyasztják, amikor már tudják szabdalni.

A kaja beszerzése tehát azért is fontos, mert ezzel oltjuk be a sós vizet, mivel mindegyik tartalmaz, még a száraz por is, életképes alga spórákat. Elég a liquizellből 1-2 csepp, a porból pedig fél csipet a beoltáshoz. Ne járjatok úgy mint én, hogy kb egy evőkanál por beöntése pár nappal később kellemes dögszagot eredményezett, és a teljes vizet le kellett cserélnem. 

A víz beérését még lehet segíteni egy kevés mikró+makró növénytáppal is, pár ml elég lesz, tapasztalataim szerint szépen felgyorsítja az alganövekedést. Tehát megy 24 órában a fény, nem kell semmi speciális, igazából 3000-6500K körül bőven jó, akár kompakt fénycső, vagy LED is. Ami kéznél van, azt használd. Legalább pár hétig járjon így, de a legjobb, ha 1-2 hónapig is tud. Akkor igazán jó, ha amikor ránézel, már egy enyhe hányinger elkap a sok trutyitól :D. Nálam jelenleg a fő nevelő akvárium így néz ki, jó pár hónapos: 

Algás amano nevelő akvárium

Egy kicsit helyezzük szembe ezt a Logemann leírásokkal. A fordításokban én nem olvastam alga beoltást és növénytáp-használatot sem, így ez talán eltérés és újdonság, illetve ott nincs eleve algás nevelő, mert azt az akváriumot sózzák be, ahol a nőstény elengedte a lárvákat.

A bealgásítás több szempotból is hasznos és fontos. Egyrészt, táplálékot fog adni a fejlődő lárváknak, de ennél van még fontosabb funkciója is: az alga rendkívül jó szűrő. A keletkező bomlásterméket egyből magába építi, miközben ugye táplálék is egyben, így gyakorlatilag nem kell szűrnünk a vizet. Ez mellett mivel az alga fotoszintetizál, oxigént is ad le nappal a vízbe. Tud mindent, ami nekünk kell( illetve a lárváknak).

Újszülött amano garnélák

A friss mama besárgul, és egyből a hímek célpontja lesz

Jön az első izgi történés, a nőstény elengedte a lárvákat. Ha szerencsénk van, ezt egy éjszaka alatt megteszi, ha nem, akkor szakaszosan mindig csak néhányat. A lényeg, hogy be kell őket gyűjteni. Akár a külön kis akváriumában, akár a fő (növényes?) akváriumban engedte el, a szűrést, és minden vízforgatást kapcsoljunk le, és sötétítsünk le teljesen, de a legjobb ezt este, eleve sötétben csinálni. Ez után egy okostelefon "zseblámpa" fukcióját használva vonzzuk egy helyre a kis lárvákat. Ezt azért tudjuk megtenni, mert ösztönösen a fény felé mennek, és ott fognak egy kupacban tobzódni. Fogjunk egy levegőztető szilikoncsövet, és szívjuk le a kis lárvákat egy edénybe, minél kevesebb vízzel. Ezek a lárvák mehetnek a sós nevelő akváriumba szoktatás nélkül is. Ha csak sok vízzel sikerült őket kiszívni, vagy öntsük le a felesleges vizet, vagy kissé sózzuk fel a nevelő vizét a bekerült vízmennyiség függvényében. Ha minden lárva átkerült, a folyamatos fényt vegyük le kb. 12-14 órára, hogy alganövekedés maradjon, de meglegyen a természetben is megtalálható fény-sötét ciklus a lárváknak. 

1 napos lárva

Ez után következik az igazi nagy mutatvány: életben kell tartani a lárvákat. A jó algás akvárium egy kis lebegő algát mindig produkál, de ez mellett adjunk nekik liquizellt is az első nappokban. 1-2-3 csepp bőven elég. Ehhez egy kis pohárkába öntsünk egy kis édesvizet, majd cseppentsük bele a kívánt adag liquizell-t majd enyhén rázzuk össze, és mehet a lárváknak. Miért édesvízbe? Mivel könnyebb mint a tengervíz, egy ideig fent fog úszni a sós víz tetején, a kaját oda koncentrálva, ahol a lárvák is nyüzsögnek. Ebből következik, hogy estefelé etessünk, amikor sötét van, és a lámpa fényére odagyűltek a lárvák.

A Logemann módszer megadja, melyik nap mikor és mit adj nekik enni, a lényeg, hogy a két véglet között kell egyensúlyozni: a vizet ne borítsuk meg, de tápanyagbőségben fejlődjenek a lárvák. 1-2 naponta lehet az elején liquizellel etetni őket, majd úgy a 10-14 nap körül be lehet iktatni a felvizezett por Spirulinát vagy Chlorellát.  Úgy a 30. naptól kezdve már egyre kevésbé igénylik a mesterséges táplálékot, mert az akvárium alsó és oldalsó üvegein megtelepedett algákat fogják inkább enni., de még néha, ha lebegnek, adjunk nekik felvizetett algaport.

Vízcsere? heti 1/3, természetesen. De azért bevallom, hogy én a 63 literes nevelőmben 40 napig egyet sem csináltam. :D Nyilván itt fontos az is, hogy mekkora akvárium, mennyi lárva. Sok lárva esetén, kisebb (30-40 literes) akváriumban azért betartanám a heti részleges vízcserét, de 50-60 literben néhány tucat lárva nem sokat szennyez. Azért havonta ajánlott legalább 20%-ot minden esetben.

Ha szerencsénk van, a lárvák szépen fognak fejlődni, de elhullás mindig is lesz, ezen ne essünk kétségbe. A legtöbb lárva sajnos az első 20 nap alatt pusztul el. Ennek pontos okát még a tapasztaltabbak sem mindig tudják biztosan, lehet genetikai hiba, rossz vízminőség, kaja hiány, stb. Ha az első 7 napban pusztulnak el, véleményem szerint nem tudtak enni. Ha utána, már lehet akármi is. Ha a szaporítást ez után tartósan csinálni fogjuk, lesz hogy az összes lárvánk elpusztul, de kitartónak lenni megéri.  Alább néhány képpel bemutatom a lárvák fejlődését. (a képek egy mobil makró funkciójával készültek, a lárvák pedig alig pár mm-esek, ezért ilyen a minőségük)

9 napos lárva

12 napos lárva

14 napos lárva

Szintén 14 napos lárva

17 napos lárva (saját ürülékét kóstolja)

21 napos lárva

22 napos lárva

31 napos lárva

32 napos lárva

41 napos lárva (még színes)

43 napos garnéla (már átlátszó)

Itt azért pár információ és érdekesség erejéig álljunk meg. A fejlődési ívük nagy vonalakban úgy zajlik, hogy megszületnek átlátszóan, majd olyan 8-10 nap körül beszínesednek, piros és kék szín is lesz bennük, majd fokozatosan kifakulnak és újra átlátszóvá válva lesznek kifejlett garnélák. Na, ez nem volt ilyen szépen követhető minden garnéla esetében, amint látható a képeken, van amelyik már 30 nap körül átlátszó volt, de még láthatóan nem volt annyira fejlett, és van amelyik 40 nap körül is még szép színes volt, de nem mutatta az átlátszóvá válást. Szóval a fejlődési "stílusuk" változó, de a lényeg mindig, hogy láthatóan tartsanak valahová. 

A kifejlődési idő nagyjából, a Logemann módszer szerint 45 nap, de én úgy láttam, hogy van amelyik már 43 naposan mutatta a kifejlődés jeleit, van amelyik csak 50-55 nap körül. A lényeg, hogy én azt vettem észre, hogy nem bánják, ha kicsit tovább maradnak a sós vízben, még a cikk megírása előtti napon is vadásztam ki a nevelő sós akváriumból garnélát, ami azt jelenti hogy legalább 53 napos, ha abból az eresztésből való, amire gondolok(ha nem, akkor vagy 70-75, de az meredek lenne). Nem kell kapkodni tehát, szépen nyugodtan lehet figyelni a fejlettségi állapotukat, és a megfelelő időben áttenni őket édesvízbe. Van aki a szoktatásra esküszik, de egy kifejlett lárvát elméletben szoktatás nélkül is átboríthatunk édesvizű akváriumba. Én eddig azt vettem észre, hogy kinézetet tekintve akkor készek átmenni édesvízbe, ha átlátszó a testük, és a toruknál a testük barnás színű:

50 napos garnéla(még sós vízben)

50 napos garnéla(még sós vízben)

A kinézetük mellett az érésre utaló másik fontos jel, hogy amano garnélaként viselkednek. Nem úsznak már fejjel lefelé, nem lebegnek egyáltalán vízközt, hanem másznak az üvegen, és hasukon lévő úszólábakkal változtatnak helyet elég gyorsan. Ha feléjük nyúlunk, a csápjaikkal felénk matatnak, illetve "ugranak", ha el akarjuk kapni őket. Azt azért tegyük hozzá, hogy egyes egyedek már 30 nap körül elkezdik a mászást és az úszólábakkal való helyváltoztatást, de az ő tesük még teljesen átlátszó volt, nem volt "központi" barna foltjuk.

Ezeket a garnélákat én már szoktatás nélkül is tettem át édesvízbe, nem mutattak negatív jeleket. Illetve egy érdekesség, édesvízbe kerülés után 1 napon belül levedlenek. Szinte akármilyen akváriumba kerültek - direkt nekik kialakított, a szülők közé - alig lehet őket észrevenni, mivel picik és átlátszóak, de sikerült párat lefényképezni már édesvízben:

picúr amano kb 1 hete édesvízben

Már láthatóan fejlődött :)

Kész garnéla!

Remélem minden fontos lépést említettem, hogy el tudd kezdeni te is a szaporítást. Ennek a nyilvánvaló előnyein (khm..) kívül is van értelme: a boltokban kapható garnélák jelentős része vadonfogott import állat. Ez azt jelenti, hogy a természetes élőhelyén, tömegesen fogják ki és adják el, ami nettó természetkárosítás, és idővel a faj meg fog ritkulni, extrém esetekben ki is halhat, erre már számtalan egyéb példát láttunk sajnos. Minden egyes mesterséges körülmények között szaporított amano garnélával egy egyedet megkímélünk a természetben, így az amano garnéla szaporítása tulajdonképpen természetvédelmi tevékenység, így mindenkit bíztatnék a próbálkozásra.

Melyik fedőtalajt válasszam akváriumba?

 Valamilyen talaj minden akváriumba kell(kivétel néhány speciális tenyésztő akvárium), így ez a kérdéskör sokakat érint a kezdők közül. Ebben a cikkben szeretnék minden fontos részét kifejteni a választható fedőtalajoknak.

A téma tárgyalásának kezdetén ketté kell választani a témakört. Két nagy csoportja van a fedőtalajoknak: aktív és passzív. Az aktív jócskán belenyúl a víz értékeibe, míg a passzív jórészt nem csinál vele semmit( ez az előnye és hátránya is egyben). Kezdjük a passzív talajokkal.

Passzív(inert) talajok

Összességében kijelenthető tehát róluk, hogy "békén hagyják" a vizet. Természetesen itt is érvényesül az a sok helyen létező jelenség, hogy ez sem mindegyikre igaz, pontosabban csak néhány típusra maximum. Minden márkát és típust valószínűleg nem fogom tudni felsorolni, de a teljesség igénye nélkül ezeket használjuk és nevezzük passzív talajoknak: JBL Manado, kvarchomok(van belőle egy színű fehér és fekete is), különféle kavicsok(általában több színű és anyagú szemcsékből állnak), bazalt.

"kavics" talaj

Ami talán teljesen közömbös talajnak minősül, az a bazalt, és a tiszta kvarchomokok, amik egyszínűek. Anyaguk akvarisztikai és emberi léptékben oldhatatlan, így nem tudják befolyásolni a víz értékeit. Tömör kőzetdarabok, ez előny lehet azért, mert nem fognak beleszólni a tápozásba és a víz keménységébe, de hátrány is lehet, ezt az aktív talajok tárgyalásánál kifejtem miért.

A "kavicsokon" azokat a főleg kvarchomokból álló talajokat értem, amikben többféle kőzet is megtalálható. Ebben a többféle kőzetben vannak olyanok is, amik képesek befolyásolni minimálisan a víz értékeit. Azok a szemcsék anyaga, amik képesek, karbonátokból állnak, és lágy vízben képesek csak oldódni(7-es pH felett). Tehát egy kemény csapvizes akváriumban egy "kavics" talaj is kvázi közömbösnek tekinthető, mivel ezekben az akváriumokban a víz pH-ja 7-es érték feletti. Egy high-tech, alacsony KH-s( 3-4 nk alatt), CO2-vel dúsított akváriumban képes lehet enyhén emelni a KH-t és GH-t. 

JBL Manado

A JBL Manado egy elég speciális "inert(közömbös)" talaj. Talán inkább a kettő közé sorolható. Kemény csapvízben is képes emelni a GH-t, főleg az elején, amíg a finom por feloldódik. Ebben a cikkben ebben a témakörben végeztem el kísérletet. A GH emelő hatás idővel mérséklődik, majd meg is szűnhet. Ennek bekövetkezte után gyakorlatilag kemény vízben semleges talajjá alakul. A gond ott kezdődik, ha a vizet lágyítjuk(kb 3-4 nk-s KH érték alá). Ekkor nem csak a GH-t, hanem a KH-t is emelni fogja, és elég erősen képes visszaemelni. Ez már önmagában is kellemetlen lehet, de van ennek egy másik hatása is. 

Úgy tűnik, hogy ha a Manado KH-t is emel, azt kalcium vegyület oldódásával teszi, és ezzel alaposan el tudja tolni a vízben a kalcium-magnézium arányt, amivel relatív magnézium hiányt okoz. Ekkor kiegészítő magnézium adagolására lehet szükség, aminek pontos módszertana nem képezi ennek a cikknek a tartalmát. 

Aktív (agyagos) talajok 

Aktív talaj

A bevezetőben említettem, hogy ezek a talajok aktívan beleszólnak a víz értékeibe. Ezek a hatások: keménység csökkentése, foszfát lekötése. Néhány ismertebb márka: Tropica Aquarium Soil, ADA Amazonia,  Aquatic Nature Pro Soil.

Nagyjából kijelenthető, hogy ezek egyben a negatív tulajdonságainak forrása is. Az aktív talajok tartalmaznak tápanyagot, ez miatt a köznyelvben "táptalajként" is utalnak rájuk, de ez félreértésre adhat okot, mivel szokták őket keverni a "valódi" táptalajokkal, amiket fedni kell. Az aktív agyagos talajok nem igényelnek fedést, önmagukban is használhatóak. A foszfát és keménység lekötésének fő oka az, hogy a talajt alkotó ásványok képesek oldódni. A szilikátok oldódása például tesztekkel is kimutatható, ezek a sók kötik le a foszfátot, és a folyamat során felszabaduló hidroxid ion pedig a kalcium és magnézium ionokat.

A foszfát lekötése kellemetlen, ha a növénytápozásunk elvi alapja az, hogy a vízben legyen mindig elég tápanyag. Az itthon használt tápsó típusok jelentős része ezt az elvet követi. Léteznek olyan metódusok is, ahol a tápanyagok fő forrása a talaj, ezekben az akváriumokban a foszfát lekötése kisebb gondot okoz.

A foszfát lekötődése idővel gyengül, addig pedig kiegészítő foszfát adagolásra lehet szükség.

A keménység csökkentése abban az értelemben hasznos, hogy a kisebb keménységű vizeket az általunk tartott növények jó része jobban szereti. Nem ritka viszont, hogy az aktív talajok a víz KH-ját nulla közelébe húzzák le, ez sokakat megrémiszt, mivel így a víznek alig van pufferkapacitása, és a pH sokkal könnyebben kileng, illetve főleg szén-dioxid adagolás esetén sokkal alacsonyabb értéket vehet fel. Hogy ez mekkora gond, megoszlanak a vélemények, van aki simán nullán hagyja a KH-t, és van aki görcsösen próbálja visszaemelni 3-4-5 nk értékre. 

Ezeknek a talajoknak a kétségtelen előnye az, hogy tartalmaznak tápanyagot, ezáltal a növények sokkal gyorsabban képesek benne fejlődni, dúsabb gyökérzetet fejlesztenek, hisz egy tápanyagdús közeg számukra előnyt jelent. 

Összefoglalás

A fenti információkkal gazdagodva remélem már könnyebb lesz kiválasztani a megfelelő talajt, de akinek még ezek alapján sem sikerült, összefoglalom az előnyöket és hátrányokat néhány mondatban.

A passzív talajok előnye és egyben hátránya, hogy nem szólnak bele érdemben a víz értékeibe(bár itt is vannak olyanok, ahol rezeg a léc). Mivel nem tartalmaznak tápanyagot, a víz folyékony tápozására talán nagyobb hangsúly helyeződik, de egyúttal egyszerűbb is a dolgunk, hisz példál nem kell törődnünk azzal, hogy eltűnik a foszfát. Az, hogy nem csökkentik a keménységet megint lehet előny, mivel sokkal kiszámíthatóbban tudjuk beállítani a víz keménység értékeit. Viszont az aktív talajok esetében az, hogy lágyítanak, előny és könnyítés azoknak, akik amúgy is lágyítani szerettek volna.

A passzív talajok előnye tehát az, hogy "nyugisabbak", de ezért le kell mondanunk arról, hogy tápanyagot tartalmazzanak(bár léteznek ezek alá tehető táptalajok), és hogy a pH-t egy alacsony értékre stabilizálják.

Az aktív talajok előnye a tápanyag, illetve a növények gyökérzónájában az alacsony pH által segíti a mikroelemek felvételét. Nem kellemes dolog viszont a foszfát eltűnése, és hogy a vízkeménységet esetleg emelni kell miattuk.

Remélem sikerült segíteni azoknak, akikben dilemma alakult ki, hogy milyen fedőtalajt válasszanak.

Videó a témában:

A növényeknek hasznos fényerő definiálása

A növényes akvarisztika egyik pillére a megfelelő fényerő és spektrum biztosítása, hogy a növények számára a fotoszintézishez szükséges energiát biztosítsuk. Ahhoz, hogy a megfelelő fényerőt megállapítsuk, megfelelő mértékegységekre és paraméterekre lesz szükségünk.

Az növényes akvarisztikában sokáig úgy definiáltuk a fényerőt, hogy a fényforrás teljesítményét(W) elosztottuk az akvárium bruttó literjeinek a számával, ezt alapul véve mondtuk ki, hogy például a "high-tech" növényes akvarisztikához 1w/l fényerő szükséges. 

Ez mindaddig tartható volt, amíg a LED fényforrások be nem törtek a hobbiba. Pár éve még sokan lekicsinylő megjegyzéseket tettek a fénykibocsátó dióda alapú technológiára, mint növények számára nem megfelelő fényforrás, manapság a hatásosságuk megkérdőjelezhetetlen, sőt, erősen kezdik kiszorítani a fénycsöves megoldásokat a hobbiból.

A W/l mérőszám tehát a LED-ek elterjedésével kezdte értelmét veszíteni, mivel a W/l közel azonos fényhasznosítású fényforrásoknál lehet csak jó mérőszám. a fényhasznosítás az az érték, hogy adott lument mennyi wattba(energiába) kerül előállítani. Hiszen hogyan hasonlítanánk össze egy olyan fényforrást, ahol azonos számú W fogyasztásra az egyik több valós fényerőt képes leadni?

Erre a problémára született meg, és terjedt el a LED-ekkel párhuzamosan a lumen, mint Watt értéket felváltó mérőszám. Ez már jobban reprezentálta azt, hogy az akvárium fölé mekkora valódi fényerőt tettünk, hiszen egy Watt fogyasztásra egy jobb fénycső 70-80 lument képes leadni, míg a csúcsminőségű LED-ek akár 120-130 lument is(a rosszab LED-ek a fénycsővel kb. egy nagyságrendet tudnak). A "high-tech" fényerő kb. 60-70 lm/l-nél kezdődik.

A cikket azonban nem erre a témakörre akartam kihegyezni, hanem arra, hogy szigorú szakmai értelemben a W/l és a lm/l sem reprezentálják tökéletesen a növényeknek megfelelő fényerőt. Miért?

A W/l egyértelmű, ha belegondolunk, hogy ez csupán a fényforrás által felvett áram mennyiségéről ad információt, de a lumennél már kicsit tovább kell gondolni a témát, hiszen ez már egy valódi fényerőt kifejező mennyiség.

Mi a baj tehát a lumennel? Az, hogy a paramétert nem a növényi klorofillhoz igazították, hanem az emberi szem érzékenységéhez. Az alábbi grafikonon látható:

A lumen értékét tehát azt vették alapul, hogy mi mit látunk fényesnek, így a lumen értékében nagy hangsúlyt kap a zöld(és sárga) szín. Ezzel az a gond, hogy ez a tartomány a növények számára csak kis energiát jelent, még ha hasznosítják is. Gyakorlati értelemben tehát kijelenthetjük, hogy attól, hogy egy fényforrás lumen értéke magas, még  a növényeknek nem biztos, hogy az a jobb. A növényi klorofillok ugyanis a fény összetevőire így érzékenyek:

http://factsheets.okstate.edu/documents/hla-6719-use-of-optical-sensors-to-monitor-plant-nitrogen-status-in-horticultural-plants/

Mivel a növények leginkább a kék és piros tartományokat szeretik, az emberi szem-, és a klorofillok érzékenysége tehát gyakorlatilag egymás kompletementerei(nem azonosak, hanem egymást kiegészítik).

A probléma feloldását a PAR paraméter jelenti. Ezt fogalmat úgy alakították ki, hogy pontosan a növények számára hasznos fénytartományokat emelje ki. A PAR egy angol betűszó: Photosynthetically Active Radiation, magyarul fotoszintetikusan aktív (fény)sugárzás, mértékegysége:  µmol m^-2 s^-1

A grafikonja így néz ki:

https://www.pthorticulture.com/en/training-center/basics-of-photosynthesis/

A PAR abban a tartományban emeli ki a fényt leginkább, ahol a növények számára a leghasznosabb: a kék és piros tartományokban. Kis érzékenységet ad a zöld tartománynak, ahol a lumen értéke viszont kicsúcsosodik.

Hol érhetjük tetten ennek az elvnek a gyakorlati jelentőségét? A "növényes" csöveknél, LED-eknél, ahol a spektrumot főleg kék és piros összetevők alkotják(rózsaszínes, lilás szín). A lumen értékük, tehát a szemünk számára a fényerejük alacsony. A PAR értékük a felvett energiához(W) viszonyítva viszont igen magas, mivel nem "pocsékolnak" energiát arra, hogy olyan tartományokban világítsanak(zöld, és kicsit a sárga), ami a növényeknek kevésbé hasznos.
Miért nem használjuk tehát a PAR paramétert a lumen helyett? Azért, mert a fényforrásoknál a lumen van elterjedve, ezt az értéket adják meg a gyártók is. A PAR-ral nem nagyon foglalkoznak, mivel a világítástechnika egészét tekintve kicsi a jelentősége. A PAR értékét nagyobb kertészetekben szokás megmérni, és a műszer sajnos igen drága, így akvaristák általában nem ruháznak be rá, esetleg nagyobb akvarisztikai fényforrás gyártóknak lenne rá lehetőségük.
Azt azért érdemes még megjegyezni, hogy bár a lumen értéke maga nem reprezentálja megfelelően a növényi fejlődéshez szükséges fény mennyiségét, de az általános fehér fényforrások általában a magas lumen értékét adó zöld fény mellett tartalmaznak kék és piros összetevőket is, így ha nem is túl szakmai, de gyakorlatban használható a növényes akvarisztikában a lumen érték is.